február 15.

Sosem gondoltam volna, h egyszer fontos lesz számomra ez a nap. De változnak a dolgok. Középiskola 10-11. osztályában döntöttem el, h nekem nincs szükségem a továbbtanulásra (felsőoktatásra), elég nekem szakma. Abból jöhet több. Ez mára megváltozott.

Előző héten gondoltam egyet. Mivel nem sok esély van, h a nyáron találok munkát, így kell egy biztos pont arra, h diák maradhassak. Ha nincs meló, nincs pénz. Ezért még egy OKJ-s képzés most nem jöhet szóba. Ekkor jött Andi ötlete: alacsony ponthatárú felsőoktatási szakra kell menni államilag támogatottra, azza garantált legyen a felvétel, aztán halasztás. :D Innen kezdődött...

Bár már nem változtatok a sorrenden, a Corvinust jelöltem elsőre, igazgatásszervezői szakra. Ugyanezt a szakot megpályázom a Debreceni Egyetemnél is. Harmadiknak pedig szintén a Demrecenit, andragógia szakon.

Igaz, sok pont kell az igazgatásszervezőihez, de úgy is gondolkodtam, h ha esetleg megjön a kedvem hozzá, akkor olyan szak legyen, aminek van is értelme. És ide beszámítják a leendő OKJ-s végzetségem (persze, ha meglesz), ill. a 100%-os ügyviteli alapismeretek érettségimet és emellett pár napja találtam 50 többletpontot. (Ügyvitelinél mikor Szegeden voltam versenyen.) Ennyi ponttal sztem fel is vesznek egyből. Így a "biztonsági" andragógia szak nem is kéne...

Viszont nem akarok Pesten maradni. Szívem szerint lemennék akár Debrecenbe is. Úgy érzem, itt az idő, h a kezembe vegyem a Sorsom (már ha lehetséges). Szeretnék a talra állni. Önálló lenni. Nem megoldás, ha menekülök. De talán ez mégsem az. Egyből egy másik országba kimenni nehéz dolog, és olyan háttér kell. Ezért ha már egy vidéki nagyváros összejönne, azzal megelégednék.

Felteheted a kérdés: akkor miért a BCE-t raktam első helyre?

Azért, mert jelen helyzet(em)ben nem tudok, és talán nem is mehetek el Pestről. Nem tudnám magára hagyni anyut, mert csak Andira és rám számíthat. Időnként csak rám. És itt van Totyikám is. Őt se tudnám elengedni. Ráadásul idős már, több időt kell vele foglalkozni. Tehát most biztosan nem kezdhetek ennek az egésznek neki. Még nem. Esetleg pár év múlva.

A végére még annyit, h talán van remény arra, h kijussak május 8-án Bécsbe az Alesana, A Skylit Drive (Emarosa és Bury Tomorrow) koncertre. De nem kiabálok el semmit. Viszont ez nagyon igaz:

"How could I be so blind?
I guess I fell in love too quickly...
But I'm fine."

/Alesana - Annabel/

my december

Nem-nem. Most nem a Linkin Park számáról lesz szó, ami egyébként jó szám, de h miről szól, azt nem tudom. Lusta voltam eddig lefordítani. :S Na de lényegtelen.

A hónap kb. közepéig még dolgoztam, aztán jött a vizsgaidőszak. Szerencsére csak 2 vizsgám volt, pedig többre számítottam. Relatíve jól sikerültek. (Ez azt jelenti, h nekem tökéletesen megfelel, de lehetne rajta mit javítani, csak az már nem teljesíthető részemről. XD)

Aztán kezdődött a szünet. A szokásos "halálra unom az agyam és egész nap facebook-on lógok" mellett rohangáltam ide-oda ajándékokért, kisebb-nagyobb sikerrel. (Inkább kisebb.) Majd eljött a Karácsony. Mint mondani szokás, a Karácsony a "szeretett ünnepe". Most őszintén: ki gondolja így? Az jelentkezzen...nem látok túl sok kezet. Az a baj, h az évek múlásával rohadtul elment a Karácsony varázsa és k*rvára nem arról szól, mint amiről kellene. Ez az ünnep amolyan kényszer és szánalmas ünneppé nőtte ki magán.

Nekem már jópár éve hangulatom sincs ilyenkor. Mert úgy lenne jó ünnepelni, ha lenne normális család. Nem csak ezen a 3 napon. Mert azt gusztustalannak tartom, h ezeken a napokon mki vigyorog és szépeket mond a másiknak, aztán 27-én meg már leszarja magasról. (Jobb esetben, mert lehet durvább is.)

Másrészt most már inkább arról szól a Karácsony, h a "kötelező" ünnepi ételek meglegyenek (hal, székelykáposzta, stb.), ajándékokat vegyünk fűnek-fának.

Aztán olyan, h fehér Karácsony??? Ugyan már! Pár nappal az ünnepek előtt végre tényleg esett hó (amit tényleg annak nevezhetek), de persze, h utána jött az ónos eső -hogy rohadna meg-, és csupa locs-pocs és sár volt minden. Pfúj.

Az én Karácsonyom ennek fényében már szarul kezdődött. Se hó, se kedv hozzá. Hát még volt, aki rátett egy lapátra, és "boldogította" az életem. És nem csak az enyémét, hanem anyuét is. Na de nem ragoznám tovább. Se kedvem sincs hozzá, másrészt meg nem mkinek van köze bizonyos dolgokhoz. Egyébként még csak fát sem állítottunk, ill. az ajándékokat se csomagoltuk be. Meglepetés nem igen volt köztük, ami meg volt, azt úgy se lehetett hogyan becsomagolni. Szal minden volt itt, csak nem meghitt Karácsony.

Egyébként most 1:37 van, az új év első napján. Majd' 3 pohárnyi pezsgő van bennem, előtte már volt korábban vodka-narancsozás, most pedig tatár beefsteak-et eszek. Nyami. Ha felállok a székről, megérzem a pezsgőt, de még tiszta vagyok. :D Az is maradok.

A szilvesztert nagyon meglepő módon itthon töltöttem. (Érezd az iróniát.) Hogy bánom-e? Nem igazán. Mivel szinte egész nap a konyhába voltam, így ha mentem is volna vhova, oda se lett volna időm elkészülni. De hát ki is hívott volna? XD Egyébként is, eddig minden szilvesztert itthon töltöttem. Furcsa lenne máshol lenni...

A végére még annyit: Mit várok 2010-től? Fogalmam sincs. Január 26-án jelenik meg az új Alesana album, amit nagyon várok. Május 8-án remélem ki tudok menni Bécsbe egy jó kis Alesana, A Skylit Drive (és Emarosa, Bury Tomorrow) koncertre. Shawn-én (Alesana) másodszorra jönnek Bécsbe - először idén/tavaly -azaz 2009- május 31-én voltak, de sajnos nem tudtam kimenni. De hogy még az ASD is lesz! *-* Nem akarom kihagyni. Aztán nyáron remélhetően egy sikeres jogi asszisztensi OKJ vizsgát teszek. Illetve gondolkozom nagyon a sportbírói képzésen. De nem tudom, h belevágjak-e. Februárig kell eldöntenem. Sok érva van mellette, de mégis tartok tőle. Pedig nem lenne rossz dolog.

Na de most már zárom soraim. Nem is nagyon tudok mit írni. Csak a pezsgő beszél belőlem. :D B.Ú.É.K. mkinek. (Már aki olvassa. :D)

félelmek

Mi is valójában a félelem? Úgy gondolom, ez mindenkinek más és mást jelent, félelemtől függően. Véleményem szerint többféle félelem létezik. Van egyfajta fóbia, ami egy különleges félelemnek minősül, ugyanakkor talán az a legrosszabb, mikor vmiről tudjuk, h egyszer úgyis bekövetkezik, de felkészülni rá lelkileg sehogy sem lehet. Én sokszor érzem ezt. Az előző bejegyzés óta történt 1-2 eset, amit most leírok.

1. félelem:

Ez egy álom volt. De nem akármilyen. A rémálomnál is rosszabb. Nem akarom nagyon részletezni, mert nem tudnám szavakkal leírni azokat az érzéseket, melyeket az álmom alatt éreztem, ugyanakkor nem csak tudatalatt éreztem. A helyszín az otthonom volt, de a környéken a panelházak másképp helyezkedtek el. Kinézve az ablakon jobb kéz felől felszálló repülőgépeket láttam, melyek (nekem) egyenesen haladtak tovább. Több indult, egymás után, kis időközönként. Majd jött egy repülő, amit megpillantva elkapott a rossz érzés. És mint kiderült, nem hiába. Miután egyenesbe tette a gépet, hirtelen 180°-os fordulatot tett és elindult felénk. Pár másodpercünk volt az életből, ezt egyből tudtam, ahogy megláttam a gép fordulását. Aztán csak közeledett és közeledett, majd nagy remegést és csattanást adva, ahogy a házba csapódott, pár másodpercen belül alulról (a becsapódás helyétől) fölfelé tört fel a robbanásnál keletkezett tűz. Egyből szörnyet halt mindenki. De az a pár másodperc, az kegyetlen volt. Tudva azt, h mindjárt meghalsz - és ez a mindjárt olyan közeli, h azt józan ész talán fel se tudja fogni -, és nem tudsz ellene tenni...szörnyű. Nem szeretnék többet ilyet álmodni.

2. félelem:

Dátum: 2009. október 18. vasárnap
Hely: Brazília
Esemény: Formula 1 Brazilian GP

Még a futam eleje volt. Sok pofozkodás, előzés, és miegyéb mellett elkerülhetetlenek a hibák. Hol saját, hol más hibájából. Kimi a Mark-kal való csatában hátrányosan jött ki. A boxba kényszerült. Időközben Heikkinek is volt egy incidense, amiatt szintén a boxba kellett jönnie. Az autójára rátankoltak, viszont a nyalókás ember hibázott, és előbb engedte ki Heikkit, a tankolócső levétele előtt. Nem meglepő, h az autó magával rántotta a csővet, és húzta maga után, a benne maradt benzin pedig az asztaltra ömlött. Csak h éppen Kimit azelőtt engedték ki, így Heikki előtte haladt, tankolócsővel az autóján. Szépen fejezve ki, Kimi a nyakába kapta a benzin, mely lángra lobbant. Legalábbis abból a kameraállásból, amit először látni lehetett úgy tűnt. Az én szívem abban a pillanatban állt le, majd felordítottam, hangomban a félelem és a kétségbeesés, majd a szívem a torkomba került és megállás nélkül csak lüktetett. Borzasztó volt ezt látni. Nagyon megijedtem. Szerencsére senkinek nem lett komoly baja.

3. félelem:

Este volt, sétaidő. Totyikám a hal közepén feküdt kiderülve, aludt. Megszokás, h mikor elkezdek öltözni, akkor odarohan és nem hagy békén. :] De most nyugodtan fel tudtam öltözni. Odamegyek hozzá, fel se veszi a fejét. Kulcsommal csörögtem, oda se neki. Néztem és gondoltam, jó mélyen alszik. Legugoltam hozzá és elkezdtem cirógatni. Semmi. Simogattam a lapockáját és közbe szólítottam. Még mindig semmi. Néztem a testére, és nem láttam, h levegőt venne. Abban a pillanatban azt hittem, ott őrülök meg és iszonyatosan féltem. Kétségbeesetten gyorsabban simogattam lapockájánál, mintha ráznám és közben pánikos hangon mondogattam a nevét. Aztán hirtelen kinyílt a szeme és felkelt. Megijedt. Hát még én. Szegénykém nagyon mélyen aludt, és én riasztottam fel. Ugyanakkor a kis butus halálra rémísztett. Nyakába ugrottam, szorosan megöleltem, megpusziltam, majd lementünk sétálni.

Úgy gondolom, nem kell külön hozzáfűzni semmit ezekhez. Nem is vagyok hajlandó. Talán vannak olyanok, akik vmilyen szinten át fogják érezni, amit én éreztem.

Van olyan félelmem, ami nem ilyen szintű félelem. Erről sosem beszéltem még senkinek és ez biztos így is marad. Ezt nem tudnám elmondani. Az se jó, h teljesen magamba zárom, hiszen egy olyan dologról van szó, amit még nem tapasztaltam. Hogy az ismeretlentől félek? Talán így is fogalmazhatok.